Minden kezdődött valamikor

Andika, a volt úszóedzője szerint ritka tehetséges úszó, s élsportoló lehetne, ha akarna. Legtöbben kapva-kapnának a lehetőség után, mert nem mindenkit áldott meg az Isten kiemelkedő tehetséggel, ő azonban nem érzi a kedvet magában. Erre én elhúzom a szám, mert nem örülök, hogy félvállról veszi, de ez van. Közben repül az idő, s az én egyetlen kislányom semmilyen sportra nem jár. Eltelik egy iskolai év, majd kettő, sőt három és semmi. Jól elvan a babérjain. Ekkor én ismét elhúzom a szám, csak sokkal jobban. Nézem a csemetém: egyre magasabb, egyre törékenyebb, egyre étvágytalanabb, sőt a tetejébe: királylány. Oké. Mit csinálnak a királylányok? Vízipólóznak? Nem. Dzsúdóra járnak? Á! Teniszeznek, atletizálnak, aerobikoznak vagy tekéznek? ...Sakk?... Ugyan! A királylányok le-föl-alá sétálgatnak kihúzott vállal, felemelt fejjel, gyönyörű ruhákban és csak úgy vonulnak, lejtenek. Aha, csak az én királynőm, ha így haladunk, görbehátú, leszegett fejű fenség lesz, én meg nem szeretném még jobban elhúzni a számat... Így jött a társastánc ötlete, az kellőképpen hercegnős, ráadásul az ország legsikeresebb tánciskolája itt van helyben, a városban. Juhé!!! Most már csak a beleegyezés hibádzik... Azt gondoltam, most majd ő fogja elhúzni a száját, de valahogyan az ötlet, ha nem is robbant elsőre, talált- süllyedt.
Hála az égnek, elindult velünk a ladik, igaz eleinte himbálódzott kicsit, de aztán felvette a hullámok ritmusát és haladt szépen , folyamatosan előre.
Most már nem azért kell vakargatnunk a fülünk tövét, mert lustít a lányunk, persze azért sem, mert nem szoktuk megmosni, hanem annak okáért, hogy állni tudjuk a sarat, ami ennek a csodás sportnak és egyben művészetnek az anyagi oldalát illeti...