"Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt." Márai Sándor

Igen, nem is gondolná az ember, hogy mennyit utazik egy életen át. Mintha a mesebeli tarisznyát cipelné a "hamuba sült pogácsával", csak rója az utakat, megy csak megy rendületlenül. Maga sem érti néha, hogy miért, és merre, és meddig, csak rója az utakat. Élete útjait, amik nem tudni hova tartanak. A legnagyobb céltudatosság mellett is könnyen le lehet térni az eltervezett utak irányától. De elkeseredni ezért kár, hiszen a legrémisztőbbnek tartott tévút is alkothat átkötő járást egy olyan ösvényre, ami maga a keresett cél bejáratához vezet,mely csak ezen az elérési útvonalon megközelíthető.

És ettől a pillanattól már nem lényegesek az addig megtett távolságok és irányok, a lényeg a cél. Én is bebarangoltam már különféle utakat és ösvényeket, sokszor nem éreztem az irányt, sokszor összetörtem, kerestem magam és az utam.

Ma már kristálytisztán csillog életem értelme, méghozzá két gyönyörű gyémánt formájában: egyikük neve Andrea a másiké meg Dániel. Imádom a gyermekeimet, s nagyon büszke vagyok, hogy az anyjuk lehetek.